1. fejezet

Az emberek elviccelődtek a zombi apokalipszissel ezelőtt. Mindenki egy viccnek fogta fel, és várták, hogy bekövetkezzen. Senki sem hitte, hogy tényleg ez fog történni. Hogy rothadó hústömegek özönlik el az utcákat. Néhány ember már az első hónapokban öngyilkossághoz folyamodott. Én a szüleimmel és a bátyámmal éltem Eastonban, Pennsylvania államban. Mikor az utcákon egyre több élőhalott mászkált és próbálták betörni az ablakunkat, elrejtőztünk a pincébe. Azt hittük hamar vége lesz, de nem így történt, csak egyre többen lettek. A rádióállomások adásait már csak néha-néha lehetett fogni, akkor is annyi volt a hír, hogy „a helyzet változatlan”. Ennek az egésznek a kezdetén a tudósok a világ minden táján kutatni kezdtek.

intro

Abban a pillanatban jobban féltem, mint valaha életemben. Egy lény azokkal közül, amelyek hónapok óta próbálunk elkerülni, felém közelített. Szájából kicsordult egy vércsepp. Mikor orromat megcsapta a bomló bőrének szaga, a gyomrom felfordult. Kezeimmel egyre hátrébb kúsztam, de a rothadó lény csak közeledett. Némán sírtam magamban, és búcsúzkodtam. A szüleimtől, a bátyámtól - habár nem tudtam, hogy életben vannak-e még - és Sebastiantól. Rengeteget tett értem ezek alatt a hónapok alatt. Nélküle már rég nem élnék. De minden, amit tett, feleslegesnek bizonyult ebben a pillanatban. Csak pazarolta rám az idejét, hiszen ezt az akciót már nem fogom túl élni. A lény elkapta a lábamat, hogy azzal húzza közelebb magát hozzám. Habár nem sokat ért, rúgtam. A feje hátra bicsaklott, roppant egyet, de csak megrázta magát, és morgott. Újra nyújtotta a kezét, de ezúttal a farmeromon keletkezett lyukba sikerült belenyúlnia, ezúttal a gyógyuló sebembe is. Ordítottam a fájdalomtól. A vágásból újra elkezdett folyni a vér, és csípett, mint a pokol. Tudtam, hogy nem lett volna szabad hangosnak lennem, de nem bírtam ki. Nem mindegy, hogy egy vagy több lénynek leszek lakoma?

Próbáltam újabb rúgást mérni az ép lábammal a fejére, de elvétettem. Lassan mozogtak, viszont ez az egy el tudta kapni a lábfejemet. Kínlódva felemeltem a az egyre jobban vérző végtagomat, és rúgtam. Eltaláltam, de nem eléggé. Összeszorított szemekkel, zokogva az aszfaltra borultam. Nem bírtam tovább a fájdalmakat. Azt akartam, hogy vége legyen a szenvedésnek. Hogy a maró érzés a lábamban elmúljon. Újabbat rúgtam, de az erőm csak fogyott. A lény közelebb húzta magát hozzám. A lélegzetem gyorsabb lett, próbáltam erőt gyűjteni. Mielőtt mocskos fogait belém mélyesztette volna, a talpam megtalálta az arcát. Mintha csak megjegyezte volna, mennyire fáj a sebem, ismét belemélyesztette az ujjait. A hátam ívbe feszült, és sikítottam, míg a levegőm el nem fogyott. A fájdalom elviselhetetlen volt. Egyre jobban nyílalt a lábamba, és csak rosszabb lett. Nem tudtam figyelni a rúgásaim irányára, csak vakon rúgtam a lényt. Nem akartam feladni, de ennek az egésznek már nem volt értelme. Egyedül Sebastian tartott életben. Mert megígértem neki, hogy kitartok.